Önnek csak aranyköpés, nekünk az életünk – Egy kaposvári egyetemista névtelen segélykiáltása

Elcsíptünk egy levelet, melyet egy kaposvári egyetemista írt Lőrincz Viktóriának. Várjuk a választ. Ami biztosan nem jön majd.
Tisztelt Viktória asszony! Hadd mutatkozzam be, pontosabban hadd ne mutatkozzam be. Mert látva azt az agressziót, azt a mindent elsöpörni akaró dühöt és azt a kirekesztő szellemiséget, ami az önök pártját és az önök feltüzelt szimpatizánsait jellemzi, én és a csoporttársaim ma már félünk leírni a nevünket. Félünk, mert pontosan tudjuk, hogy aki nem áll be az önök sorába, vagy kérdéseket mer feltenni az önök mindenhatónak hitt igazságaival szemben, azt azonnal megbélyegzik, elhallgattatják, vagy virtuális lincselés áldozatává teszik. Ebben a „szép új világban”, amit önök ígérnek, úgy tűnik, a véleményszabadság csak azoknak jár, akik önökkel bólogatnak. Így hát maradok egy névtelen kaposvári hallgató, aki azonban nem bírja tovább nézni azt a gőgöt, amivel ön a mi jövőnket kezelni méltóztatik.
Olvasom az ön nagyívűnek szánt, de valójában végtelenül cinikus szavait, és bevallom, megállt a kezemben a toll. Ön a kávézók biztonságából vagy a pártközpont mélyéről olyan könnyedén legyint egyet a mi életünkre, mintha csak egy elírt bejegyzést törölne le a faláról. Ugye tetszik érteni, mit művel? Amikor ön azt mondja, hogy Kaposvár újraiparosítása téves út, akkor valójában nekem és a társaimnak üzen hadat. Azt mondja nekünk, hogy feleslegesen koptatjuk az egyetemi padokat, feleslegesen tanulunk mérnöki ismereteket vagy modern technológiát. Mert ha önön múlna, itt nem lenne hova menni dolgozni. Nem lenne modern üzem, nem lenne fejlődés, nem lenne high-tech környezet. Csak a nagy, üres semmi maradna, amit ön valamiért a saját erőből való boldogulásnak nevez.
Micsoda mérhetetlen cinizmus ez! Én azért jelentkeztem a kaposvári egyetemre, mert elhittem, hogy végre nem kell Budapestre vagy Londonba menekülnöm, ha normális életet akarok. Elhittem, hogy a városomba települő cégeknek szüksége lesz a tudásomra, és itthon, Somogyban alapíthatok családot. Erre jön ön, és közli velem, hogy ez az út téves. Elárulná nekem kedves jelölt asszony, hogy mi az ön helyes útja? Talán az, hogy diploma után álljunk be a sorba munkanélküli segélyért, vagy pakoljuk be a bőröndöt, mert önöknek szúrja a szemét minden egyes munkahely, ami stabilitást adna nekünk?
Azt mondja, ne akarjunk támogatásokból élni. De ki beszél itt segélyről? Mi lehetőséget akarunk! Olyan gazdasági környezetet, ahol a munkánknak és a tanulásunknak értelme van. Az újraiparosítás nem kegy, hanem a jövőnk alapköve. Ha ön ezt kihúzza alólunk, az egyetemünk csak egy üres épület lesz, mi pedig kényszerű vándorok a saját hazánkban. Tudja, mi a különbség köztünk? Mi valóban a saját erőnkből akarunk fejlődni, de ehhez kellenek a gyárak, kell a technológia és kell az a jövőkép, amit ön most éppen sárba tipor.
Köszönjük a kioktatást, de mi inkább maradunk a fejlődésnél és a szülőföldünknél. Ön pedig nyugodtan folytassa az aranyköpések gyártását, csak ne csodálkozzon, ha mi, fiatalok, nem kérünk ebből a sötétségből, még ha a nevünket egyelőre el is kell hallgatnunk az önök dühével szemben.